Hátrahajtottam a fejem.
Úgy éreztem, szétszakadok belülről : a gyomrom görcsbe rándult, a mellkasom sajgott a rátelepedett szorító fájdalomtól, annyira, hogy az már szinte elviselhetetlenné vált. Üresség uralta a bensőmet, végtelen űr, ami lassan felemésztette az épen maradt részeimet.
Már megint...
Mindig ez van. Amint eljön az éjjel, amint nem láthatom többé a gyönyörű arcát, mindenem sajogni kezd, a fejem zúg a hirtelen rámtörő édesen keserű gondolatoktól. Gondolatok, képzelgések, melyek mind róla szólnak és amelyek bár gyönyörűek, mégis fájdalmasak. Csak ábrándozok arról, ami lehetetlen. De nem mondhatom el neki, tudom. Nem lehet.
Csak ártanék magunknak, főleg neki, amit a legkevésbé sem akarok. Ő nem meleg, nem szerelmes, pláne nem belém, nem akarhatom, hogy tudjon az érzéseimről. Nem lenne igazságos.
Felsóhajtottam, majd beletúrtam a hajamba.
Miért alakult ez így? Miért nem szerethetek mást? Miért pont őt...? Annyi ember van, miért nem tetszik nekem egy kedves, csinos lány és nem pedig... Minho...
Istenem, hányszor feltettem már magamnak ezeket a kérdéseket! Minden egyes éjjel, mikor nélküle alszom el, vele álmodom, de nem mellette ébredek. Hogy nem veszi észre? Hiszen annyira egyértelmű... annyira nem bírom titkolni, hogy könnyedén feltűnhet bárkinek. De nem tudok mit tenni vele... rettentően hiányzik, pótolnom kell valahogy ezt az érzést, és hogy, ha nem azzal, hogy vele vagyok?
Persze, csak mint barát.
És mi van, ha már ez sem megy? Ha már nem vagyok képes elhúzódni, amikor hozzám ér? Akkor mit tegyek?
Emlékszem a megrökönyödött arcára, mikor megölelt, én pedig nem bírtam tovább, s olyan közel bújtam a testéhez, amennyire csak lehetett. Nem tudom, mi történt velem, de egyszerűen képelen voltam elengedni őt, amikor végre megérintett. Csak többet akartam belőle... végre többet...
Hozzásimultam, s ekkor pillantottam fel arcára : döbbenet, számomra fájó meghökkenés csillogott a két hatalmas szemében, amik szinte azonnal kijózanítottak. Eltoltam magamtól, majd bocsánatkérően néztem rá még utoljára, s elrohantam. Be a szobámba, olyan messzire tőle, amennyire csak lehet.
Persze, hamarosan, kopogtattak is az ajtómon. Jinki volt az, meg akart vigasztalni.
Ő mindig jót akar, ő mindig nyitott szemmel jár, ő mindig mindent észrevesz. Igen, mindent...
Leült mellém az ágyra, s azt mondta, tudja, milyen nehéz most nekem, hogy mit érzek. Észrevette már a legelején, csak inkább nem szólt.
Arra kért, hogy mondjam el neki, pontosan mi a baj, sirjam ki magam, úgy jobb lesz. És neki mindig igaza van. Igy hát elhittem, s elmeséltem mindent : hogy mikor jöttem rá, mit érzek, hogyan próbáltam őt elkerülni, mik voltak a legnehezebb pillanatok, mi történt az imént... kiadtam magamból az összes létező vele kapcsolatos gondolatomat, amitől valóban kicsit jobb lett.
Aztán eljött az este. A sötétség eltakarta előlem azt a hibátlan arcát, azokat a gyönyörű szemeit... csupán hangját hallotam a szobám falain keresztül. Távoli volt, annyira, hogy az már fájt.
Kínzóan élő képek éltek a fejemben róla, ahol velem van, ahol csak velem beszél, csak engem ölel, csak rám figyel. Összerándult a gyomrom, a mellkasomban ismét az a szorító érzés uralkodott, ahogy átéltem magamban újabb és újabb álmokat, amik bár fájtak, elviselhetetlenül, ugyanakkor éltettek is. Olyan jó... amíg nem nyitom ki a szemem, amíg érzem az érintését, olyan jó...
Forró a bőre, édes a lehellete, kezei gyengéden simogatnak, miközben én mellkasába fúrom a fejemet, s élvezem a közelségét.
Csak álom, tudom...
Ekkor óvatos cirógatást éreztem az oldalamon. Azt hittem még mindig csupán a képzeletem játszik velem, de az a kéz hamarosan átkúszott a hasamra, bódítóan maszírozva azt.
Nem... ez nem ő... tudom... nem lehet...
Nyeltem egy nagyot, a gyomromat szorító érzés most talán mégjobban összerántott : nem. Nem lehet, hogy ő az. Biztos csak jinki jött vissza... vagy Kibum... vagy JongHyun... vagy...
Tényleg megremegett a hasfalam, mire ő kicsit erősebben, de lassabban kezdett ott simogatni, hátha kiűzheti belőlem a feszültséget. Bárcsak sikerülne...
- Taemin...?
M- Minho? Ez az ő hangja.
Végigfutott rajtam a borzongás, amint meghallotam mély, rekedt hangját. Most hozzám beszél, csak hozzám, csak rám figyel...
- Nézz rám! Én... szóval kinyitnád a szemed, Taemin?
- Mit akarsz...?
- Azt, hogy nézz rám... - erre összeráncoltam a szemöldökömet, s próbáltam felébredni az álmomból. Úgyis csak azt akarja, mondani, hogy nincs esélyem. És jól teszi. Megérdemlem, mert olyasvalakibe szerettem bele, akibe nem szabadott volna.
- Mit akarsz?
Nehézkesen rápislogtam. Egyáltalán hogy jutott be úgy, hogy nem vettem észre?
Lassan nyitottam ki a szemeimet, mire ő letérdelt az ágyam mellé. Majdnem teljesen sötét volt, de még így is láttam testének körvonalait, szemeinek csillogását. Gyönyörű volt... minden porcikája gyönyörű...
Keze még mindig a hasamat maszírozta, amitől újra megborzongtam. Direkt csinálja?
- Mit akarsz?
- Úgy érted, kit? - bár nem láttam, tudtam, hogy elmosolyodik.
Kit?
Egyre hevesebben kezdett verni a szívem, nyeltem egyet. A remény befészkelte magát az agyamba, felemelte az egész testem, újra borzongásra késztetett, hitegetett. Vágytam rá, elképesztően sóvárogtam arra, hogy az én nevemet mondja, hogy én legyek az a valaki... mondja már! Mondja már ki!
Könyörögve néztem rá. Reméltem, hogy nem látta, de valahogy ki kellett fejezzem az érzéseimet, különben szétszakítottak volna.
- Taemin... nem... nem próbálnánk meg együ...
Nem vártam meg, amíg befejezi a mondatát, magamra rántottam, s úgy szorítottam, hogy már nekem is fájt. Arcomat a nyakához nyomtam, beszívtam bőrének édes illatát, s behunytam a szemeimet. Végre... ilyen hosszú idő után végre...
- Ez most igen volt?
- Fogd be... - motyogtam mosolyogva, behunyt szemekkel. Nem hiányzik, hogy meg szövegeljen is nekem ezek után... annyira utálom, hogy már szeretem... vagy talán fordítva?
Nem érdekel. Itt van. És ez a lényeg.
Így maradtunk, csendbe burkolózva a sötétben, egymást ölelve, teljesen egymásba gabajodva. Én csak vigyorogtam tovább, mint valami bolond, ő meg, mivel már nem érte el a hasamat, az oldalamat cirógatta. Minduntalan megborzongtam az érintésétől, a mosolyom pedig kiszélesedett : velem alszik...
Éreztem, hogy az ő szája is fülig szalad, majd óvatosan ad egy puszit a fülemre. Aztán mégegyet. Majd a nyakamra is.
Halkan sóhajtozni kezdtem, ahogy ajkai egyre lentebb haladtak a nyakamon, megtalálta a kulcssontomat, és... a pizsamám gombjait is. Beletúrtam a hajába, hogy közelebb húzzam magamhoz, miközben ő lassan kipattintotta az apró gombokat. Egy, kettő, három, négy... hány van még?!
Igazából még most sem fogtam fel teljesen, mi történt. Onnantól kezdve, hogy behúztam magam mellé, nem gondoltam arra, hogyan is jutottunk el ide. Nem ez volt a fontos.
Teljesen lehúzta rólam a felsőmet, végigcsókolgatta a hasamat, a mellkasomat, míg én sóhajtozva simogattam a nyakát. Tényleg ezt teszem? Nem álmodom? Pedig annyira hasonlít ez a képzeletemre... annyiszor éltem már át ezt vele, annyiszor elképzeltem már... de aztán mindig felébredtem. Talán most is csak álmodom? Talán nincs is velem?
- Rám figyelj! - suttogta a fülembe, majd óvatosan bele is harapott, egy újabb sóhajt előcsalva belőlem. Szemeibe néztem, tekintetem ködös volt, akárcsak az övé. Álmodnék?
Mosolyogva közelebb hajolt, s gyengéden tapasztotta ajkait az enyémre. Finoman kezdte el száját mozgatni, először csak lassan, kisebb puszikat adva az enyémekre, majd nyelvével betekintést kért a számba. Hamarosan megéreztem az övét a saját nyelvemen, amint óvatosan vett engem birtokba, átvéve felettem az irányítást.
Amit már régen elvesztettem valahol.
Közelebb húztam magamhoz, a hátam ívbe feszült, így a testének nyomódtam. Keze lekúszott a nadrágomhoz és azon keresztül kezdte simogatni a combomat. Minden centimétert végigsimogatott rajta, ujjai a belsőcombomra tévedtek, ahol ügyesen mindig elkerülte " azt" a pontot, ami azonban egyre inkább érintésre vágyott.
Felemeltem a csípőmet, merevedésem az övének dörzsöltem, mire egyszerre nyögtünk fel.
- De türelmetlen vagy... - súgta aranyosan mosolyogva, s újra ajkaimra hajolt. Lágyan, de mégis szenvedélyesen csókolt, úgy, hogy már attól kedvem lett volna elmenni.
Lehámoztam róla a felsőjét, így már félmeztelen teste simult az enyémhez, még egy nyögést kiváltva belőlem.
- Shhokath várhtam rhád...
Szavaim alig voltak érthetőek a lihegésemtől, de megértette : adott egy puszit az arcomra, majd még egyet, aztán arca eltűnt a látóteremből. Éreztem magamon forró lehelletét, ahogy egyre lentebb haladt a testemen. Apró csókokat hintett az alhasamra, majd még lentebb...
Kínzóan lassan lesimogatta rólam a pizsama nadrágot, hogy immár teljesen meztelenül feküdjek előtte. Halkan pihegve pillantottam le rá, s löktem egyet a csípőmmel, hogy kezdje már el.
Megint a combomat simogatta, de ajkai olyan pontra tévedtek, ahol minden cirógatásnál jobban esett a közelsége. Először csak nyelvével rajzolta körbe a makkomat, majd óvatosan megszívta.
Felnyögtem.
Forró izma végigszántott egész hosszomon, ami egyre hangosabb és hangosabb sóhajokat, nyögéseket váltott ki belőlem. Az egészet a szájába vette, rettentően lassan belém harapott...
Egy újabb nyögés.
Ismét belém mélyesztette a fogait...
Felkiáltottam.
Aztán gyengéden mozogni kezdett... nyelve egyre gyorsabban mozgott, az őrületbe kergetve engem...
Akaratlanul is löktem egyet a csípőmmel.
Majd durván szopni kezdett...
A levegő is bennem rekedt.
Olyan gyorsan csinálta, olyan jól, hogy éreztem, nem sokáig bírom már. Talán már csak egy lépés a gyönyör a kapuja... ekkor azonban hirtelen megállt.
Csalódottan nyögtem, mire kaptam még egy utolsó puszit a combomra :
- Voltál már pasival?
- Jókor kérdhhezedh! - feleltem sóhajtozva. Eleinte le sem esett, hogy mit kérdezett, de aztán... mi? Most komolyan...?
Beugrott egy kép, hogy vajon hogyan is csinálhatják a melegek. És azt hiszem, enyém lesz a női szerep... megborzongtam, s kétségbeesetten néztem Minhóra. Ő tapasztalt lenne? Mi?! Minho eddig is meleg volt?!
- N-Nem...
- Aha, gondholtamh. - vett egy mély levegőt és bocsánatkérően pillantott rám - Nos... akkor... hát igyekszem, hogy jó legyen, de... fájni fog, Taemin.
- Túlélemh... - mondtam halkan, aztán kicsit félve de felhúztam a lábaimat, hogy elhelyezkedhessen közöttük. Nem kutyapóz?
Valóban lezdtem egy kissé megijedni. Sejtettem, hogy nem lesz könnyű, de a szavai méginkább megrémisztettek, s nyeltem egy nagyot. Végül is... ha kitágít, nem lehet nagy gond, ugye?
Fölém hajolt és miközben kibújt a nadrágjából, sok kis puszit adott a homlokomra :
- Csak nyugodj meg, az a lényeg. Óvatos leszek. - és már éreztem is, hogy egyik ujjával a bejáratomnál kezd kőrözni. Gyengéden csinálta, ahogy ígérte, tényleg nagyon lassan tolta belém az első ujját, majd a másodikat is... fájt, az arcom megrándult, grimaszoltam, sziszegtem, de nem kértem, hogy álljon meg. Ha egyszer túlleszünk ezen, biztos jó lesz, ennek reményében pedig nem akartam megállítani. Kibírom.
Amikor már a harmadikat tolta belém, kezdett nagyon fájni : halkan felnyögtem, mire ő megállt és kicsit mozogni kezdett, hogy szokjam.
Végül három ujját tudta bennem mozgatni úgy, hogy ne fájjon, ami azt jelentette, kész vagyok. Legalábbis csak erre tudtam gondolni, mivel kihúzódott belőlem, s adott az arcomra egy félős puszit :
- Nincs shíkoshítómh...
- Minekh? Elégh szharos a segghem!
Idióta viccemen halványan elmosolyodott, aztán lehajolt, hogy megcsókoljon. Betapasztotta ajkaimat az övével, s lassan belémhatolt.
Fájt-e? Csillagokat láttam, szóval igen, azt hiszem elégge fájt. Finomkodott ugyan, csodáltam, hogy van ennyi önuralma, de így is kellemetlen volt. Addig, amíg teljesen magamban nem éreztem, tényleg rossz volt, azonban utána lassú, mély lökései megnyugtattak, ritmusát felvéve mozgattam a csípőmet.
Egyik kezét férfiasságomra téve húzogatta rajta a bőrt fel-le, egyre gyorsabban és gyorsabban.
Felnyögtem az érzéstől, ée karjaimat a nyaka köré fontam. Ő is egyre hangosabbá vált, arca kéjes grimaszba torzult, miközben tempója felgyorsult. Az erek megdagadtak a nyakán, tudtam, hogy már ő is a végén van.
Hátravetettem a fejem, ahogy öntudatlanul is rámarkolt merevedésemre, és egy utolsó hangos kiáltással a kezébe élveztem. Ugyenekkor megéreztem, hogy forró magja teljesen beterít, majd ő lihegve rámborul.
Fáradtan pihegtünk egymáson, szuszogásunk egyre halkult, egészen addig, amíg normális légzéssé nem alakult. Kimerültnek éreztem magam, annyira, hogy amikor ő legurult rólam, s magához húztam, nem tudtam kinyitni a szemeimet, hogy rápillantsak. Szerettem volna, de már így is félálomban voltam.
Eddig mindig azt hittem, bűn, ha őt megérintem, és csak most derült ki, hogy az ellenkezője volt a bűn. Hogy nem vettem észre?
- Átcuccolhatok hozzád? - kérdezte halkan, az arcomat simogatva.
- Akkor síkosítóra is szükséged lesz...
Erre csak elmosolyodott, majd tovább simogatva altatott el.
